Tegnap még szerettél

Tegnap még szerettél. Most már nem- vonod meg a vállad, mintha csak valami légytől vagy más bosszantó dologtól akarnál megszabadulni.

Lemerültem. Mint egy telefon. Kikapcsoltam. Születési rendellenség lehet az oka, hogy a váratlan, ám de annál nagyobb koncentrációt kívánó szituációban az agyam kikapcsol, és nem képes a gondolkodásra.

Mert most is sokkal jobban érdekel a szél. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy a fa csupasz ágai  hajlonganak, az egyik jobbra, a másik balra, mintha valamiféle jelre vagy iránymutatásra várnának. Merre hajlongjunk tovább- gondolhatják.

-Kifújta a szél a kezemből a sapkám- a hangom oly távoli és furcsa. Mintha egy régi lemezfelvételről szólna. Halk. Recsegős.  – És te odajöttél és visszaadtad. Sokszor emlegettük azt a napot. Narancssárga volt az égbolt, a felhőzök között pedig egy utasszállító húzta maga után a csíkot különös alakzatot rajzolva. Én emlékszem. Te nem?- nem válaszolsz. Megint rándul a vállad. Próbálok a szemeidből olvasni. És végre megértem: a tehetetlenséget látom a szürke szemekből. Megígérted. Azt mondtad, összeszeded magad ( így mondtad ). Hogy méltó leszel hozzám. Nem sietettelek. Megértettelek. Istenem. Nem. Mondtam, ne ígérj. Nekem ne. Tedd amit tenned kell, amitől férfinak érzed magad. Újra? Újra. De neked ez sok- utána meg ezt mondtad. Hogy nem tudsz lépést tartani velem. Most kiabálsz. Széttárod a karjaid. Mulatságosan festesz így, széttárt karokkal és én hirtelen nevetni kezdek. Hisztérikusan. Tudom, te magadban egy szabadságra vágyó sas madarat látsz. Pedig a kinyűtt pólódban inkább hasonlítasz egy vergődő verébre. Nem tehetek róla, egyre ijesztőbb a vihogás, mint egy veszett hiéna úgy visítok és röhögök egyszerre. Sosem hallottam még igazi hiénát, de ilyennek képzelem a hangját. Azt az idétlen vihogást hallatom, amit te annyira utálsz. Ne hallgasd hát. És már a földön vagyok, úgy rázkódom, hogy nem bírom abbahagyni. Egy csattanás, szinte égeti a fájdalom az arcomat.  Éget. Magamhoz térek. Te zihálsz. Látom a szemeid. Többé már nem vagy tehetetlen. Látom, hogy félsz.  Izzadságszagod van, és undorodom tőled- sikítom bele a levegőbe. De ez téged felajz. Balra fordulok. Kinézek és a szél is elcsendesedett. A fa sem mozdul. Mintha lélegzet visszafojtva figyelné ezt az iszonyt. Abbahagyod. Visszafordítom az arcom és egyenesen rád szegezem a tekintetem. Lehajtod a fejed.

Pár hét telt el azóta, hogy elmentél. Egyik éjjel magam előtt láttam, ahogy fölém hajolsz. Éreztem a lüktetésed. Izzadva és ordítva keltem. Akkor hánytam először. Undorodtam magamtól is. Az epe kesernyés íze végig marta a torkom. Kapaszkodni próbáltam, de elszédültem. Percek-órák telhettek el. Az általam élt univerzumban többé már nem létezett az idő, mint mértékegység. Túléltem a napokat, egyiket a másik után, majd egyszer csak jelentkeztél. Hívtál, de én nem vettem fel a telefonom. Üzenetet is írtál, de el sem olvastam.

Istent játszottam. Kacérkodtam a gondolattal, hogy én dönthetek egy életről. Egy életről, mely bennem lakozik. Vajon milyen lenne? Csendes vagy harsány? Kedves vagy rideg? Szerethető vagy elviselhető? Furcsa mód arcnélküli embert képzeltem el. Valahogy nem vonzott a külseje, csak a belső tulajdonságait próbáltam elképzelni. Már nem voltam képes sírni sem. Csak feküdtem az ágyamon és a plafont bámultam. Egy, kettő, három, öt, hét. Ideje lenne festetni. Összesen hét repedést számoltam össze a mennyezeten.

Átmeneti állapot- mosolyogtál. Mondtad, legalább lesz időd kifesteni a lakásunkat. A lakásomat. Ezt én akartam mondani, de nem mondtam. Csak bólintottam. Elviseltem, hogy napról-napra, hétről-hétre majd hónapról-hónapra éljünk így. Szemernyi szégyenkezés nélkül nyúltál a tárcámba. Hát így éltünk mi. Együtt, vagy inkább egymás mellett. Neked nem kellett volna hagynod, hogy ez történjen, nekem pedig nem kellett volna hagynom, hogy tényleg elhidd: minden rendben van köztünk és az életünkben. Ó, mennyire de nem volt rendben! De bíztam benned. Ártatlan voltam és naiv. Azt hittem, ennek így kell történnie. Kell? Cudar világot élünk, az maga a csoda, ha két magányos árva lélek egymásra talál. Ezt is te mondtad, akkor, amikor a sapkám visszaadtad. Legyünk hálásak egymásért- mosolyogtál. És én veled mosolyogtam. Mert el akartam hinni, hogy élni így is lehet. Nem számít, csak az, hogy ketten itt vagyunk egymásnak- ebben a cudar világban. Ismételted. A gondolataim úgy búgnak az elmémben, akár egy búgócsiga. Csak éppen nem olyan színes.

Kinézek az ablakon. A késő délutáni sötétben az utcai lámpafény mellett az év első hóesése bizonyítja az idő múlását. A fa ágait mintha porcukorral hintették volna be. Csodaszép. Halványan elmosolyodom. Mire a cseresznyefa virágzik, már velem leszel- suttogom alig halhatóan.

Száraz vagyok. Száraz az ajkam, száraz a torkom és érzem, hogy száraz a méhem.

 Kinyitom a szemem. A mennyezetet látom. Eltűntek a repedések. Hol vannak a repedések? Visszaalszom.

-Elment- hallok egy kedves, emberséges, de számomra ismeretlen hangot. Kinézek az ablakon. Nem látom a fát. Felülök a kórházi ágyon és tanácstalanul nézek körbe a steril szobán.  –Elment- ismétli a hang most már erőteljesebben. Összeszorítom a szemem és visszahanyatlom az ágyamra, s közben egyre csak azt mondogatom, hogy tegnap még szerettél.