Ha elképzellek.
Ha elképzellek, hogy milyen vagy, nem látok mást, csak a vágyat a szemedben, hogy engem akarsz.
Ezt képzeltem akkor is, amikor felhívtál. Nem is figyeltem a számot a telefonom kijelzőjén, csak nyúltam, mit nyúltam! Kapkodtam érte. Rettegtem attól, hogy ha nem veszem fel, már le is teszed, hogy már nem is akarsz engem.
Tudtam, hogy nem akarsz engem. Persze, hogy tudtam. Én az igazit keresem, mondtam neked.
Jó. Addig, amíg meg nem találod, itt leszek neked én- kacsintottál és azt, hogy „addig” kihangsúlyoztad.
Hirtelen kaparni kezd a torkom. Újra kezdem, amit az előbb már elmondtam.
Én…én… az igazit keresem. Aki úgy néz rám, hogy…- pedig otthon olyan jól ment. Megfogadtam Juli tanácsát és a tükör előtt próbáltam elmondani a monológot, amit előző délután ketten írtunk. A Juli meg én.
– Ne, ezt ne mondd neki! – csattant fel legjobb barátnőm.
– De hát ez az igazság- motyogtam az orrom alatt sokkal inkább magamnak, mint neki.
– De ilyet nem mond senki a mai világba’ már! Hogy a szemedbe nézve a tavaszi mezőt látom. Honnan szedsz te ilyen baromságokat?! Aj, nőj már fel végre és állj ki magadért- ezt mondta Juli.
Aztán meg azt is mondta, hogy ne legyek megalkuvó. És hogy igenis, mondjam meg neked, hogy nem szeretlek már és nincs rád szükségem. Hogy mondhatnék én ilyet? Tudod, hogy a mindenem vagy.
Eleinte nem zavart, hogy én neked nem. Hogy a második lehet csak, vagy a harmadik, vagy a negyedik, vagy a Jóisten tudja, hogy mikor hányadik. Ha lebuktál, márpedig elég sokszor lebuktál, eleinte szabadkoztál. Hogy utolsó volt, most már tényleg csak én érdekellek. Nem kell neked már senki más az életedből. Sem a múltból, sem a jelenből. Csak én. Én meg elhittem. Mert el akartam hinni.
Később már nem is szabadkoztál. Már csak rám néztél és vártad, hogy dühös legyek. Mert tudtad, hogy dühös leszek. Melyik nő ne lenne dühös, ha a szerelme megcsalná? De később már nem lettem dühös.
Inkább valamiféle vonzalmat éreztem azok után a nők iránt, akikkel ágyba bújtál.
Elképzeltem őket. Nem haragudtam rájuk, mert tudtam, hogy akkor ott, velük, boldog voltál.
És nekem csak az számított, hogy te boldog legyél.
Nekem nem volt semmi kérésem, nem követelőztem. Egyszerűen beletörődtem. De ez nekem jó volt így! Hogy főzhettem neked, hogy ápolhattalak. Hogy melletted lehettem a nehéz percekben.
Büszke voltam, hogy anyád halálakor is velem voltál. Hogy egyedül nekem sírtad ki magad és én simogattam a fejed, amikor a mellkasomra tetted. Úgy kapaszkodtál belém, mint soha azelőtt.
És én groteszk módon, de hálás voltam anyádnak.
Aznap egész éjjel szeretkeztünk. Nem számított senki és semmi. És akkor rájöttem, hogy ez így is lehet(ne). De nem így volt.
Másnap reggel összecsomagoltam a ruháim. Az edényeket nem. Nem akartam zajt csapni, nehogy felébresszelek. Ültem az asztalnál, kávét ittam és néztem ki az ablakon.
Izgatottan figyeltem a késő őszi természetet a budai konyhád ablakából. A szélrózsa minden irányából repkedtek a falevelek. Majd kijöttél a konyhába.
– Ezt akarod? – kérdezted. Mondtam, hogy igen. Rájöttem, hogy el akarlak hagyni.
– Jó, hát akkor menj- majd bementél a fürdőszobába. És nem jöttél ki onnan.
Én hívtam Julit, hogy elmondjam neki, az igazit keresem és nem te vagy az. Juli ujjongott örömében.
Akkor sem lett volna boldogabb, ha mondjuk, megnyeri a lottó ötöst és sok pénzt kap.
Eltelt félév és sem te sem az igazi nem jelentkezett.
És egyszer csak felhívtál. Hogy találkozzunk, mert látni akarsz.
Én akkor nagyon megijedtem! És én utána hívtam a Julit, mert ő mégis csak tapasztaltabb. Nekem senkim nem volt még te előtted. Nem tudtam, hogy hogyan kell vagy szükséges reagálni egy-egy cselekményre. Mindig ösztönösen viselkedtem, szívemből és sohasem az eszemből.
És ezért kellett otthon, a tükör előtt és Julival is gyakorolni a monológot. Amit ketten írtunk. A Juli meg én.
A kedvenc helyünkön találkoztunk. Vagyis… A te kedvenc helyeden. Én csak miattad szerettem meg azt a nagy, nyüzsgő kávézót. Engem idegesítettek a fények, a hangos zene és a hatalmas műmosoly a kávézóban dolgozók arcán.
Te azt mondtad, hogy ez egy király hely. Nem tudtam, mit jelent az, hogy király hely. De elhittem neked.
Miután összepakoltam a ruháim és az edényeim ott hagytam, soha többé nem mentem a kávézó közelébe se. Undorodtam attól a helytől.
De most a te kedvedért megint elmentem. És ott ültél és már kérted is a kávém, pedig nem is kávét akartam inni, de nem mertem neked elmondani.
Aztán, mint aki verset mond, úgy mondtam fel a megírt szöveget. Te hátrahőköltél először és utána mondtad, hogy míg az igazira várok, ott leszel nekem.
És amit ezután mondtam, már nem is neked mondtam, hanem az igazinak, annak, akit elképzelek.
Hogyha elképzellek, nem látok mást, csak a vágyat a szemedben, hogy engem akarsz…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: