Hajnali 2 óra. Vagy éjfél. De az is lehet, hogy még csak este 10 óra. Franc’ se tudja és őszintén szólva, nem is érdekel.
Kicsit lehúzom az ablakot, mielőtt behánynék a frissen tisztított és természetesen nem olyan régen vásárolt undorítóan tömény vaníliás illatosítóval belengett taxiba. Érzem, ahogy a jéghideg szél csípi az arcom.
A sofőr percenként néz rám, aggodalma egyértelműen a taxira irányul, magasról leszarja, hogy én jól vagyok-e.
Nem szeretem az ilyen sofőröket. A pénzemért nem csak azt várom el, hogy biztonságban hazafuvarozzon, de igenis, érdeklődjön, hogy miért ütöttem ki magam. Már megint. Újra és újra.
Ő azonban nem kérdez semmit. Csak gyanakvóan méreget. Nagyokat sóhajtozom. Próbálom magam ébren tartani. Kurvára kell koncentrálnom, hogy ne hányjak be. Istenem. Most az egyszer engedd, hogy legalább hazáig kibírjam.
Indexel az autó. Balra fordulunk.
– Megérkeztünk. – egyszerre izgatott és nyugodt.
Mondott valami összeget én pedig valamennyivel többet adtam. Ezt így illik, nem? De.
Bejutok a lakásomba. Ahogy egy kígyó vedlik, úgy szabadulok meg én is ruháimtól, nem foglalkozva azzal, hogy mit hol hagyok. Lefekszem az ágyamra. Érzem, hogy lüktet a fejem. Majd el kezdek gondolkodni, hogy mégis mennyit ittam ma. Végül a harmadik felesnél és whisky kólánál megelégelem és kimegyek a mosdóba. Térdepelve ölelem a WC csészét. Igyekszem összeszedni magam, hogy kijöjjön belőlem minden. De nem akar. Aztán mégis.
Ott keltem fel. A WC mellett. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de szerintem csak pár perc. Legalábbis ezzel nyugtatom magam.
Megmosom a fogam és bár semmi kedvem, de belenézek a tükörbe. Simán tudnék újra hányni.
A látványtól.
Gondosan elkészített sminkem összefolyt a szemeim sarkában. A pirosító és a csillámos púder egyedi, ám korántsem stílusos kavalkádja virít az arcomon. Olyan, mintha péppé vertek volna. Gyakorlatilag a pia kiütött. KO-s vereséget szenvedtem.
Pedig szerintem szép arcom van. Most azonban az erőlködéstől a könnyeim is kicsordultak, a szemeim bedagadtak. A méregdrága rúzsnak nyoma sincs már a számon, a fogaim helyét látom csak, a repedéseket, ahogy az egész napi stressz hatására szanaszét harapdáltam. Bravó.
A hajam vége hullámos. Hiába.
Nem találtam időben hajgumit és nem volt mellettem senki, aki fogta volna a hajam öklendezés közben.
Erősen kapaszkodom a csapba, hogy ne szédüljek el a látványtól. Lehajtom a fejem. Annyira szorítom a csapot, hogy a frissen manikűrözött körmeim közül az egyik végül feladja és letörik.
Újra belenézek a tükörbe. Próbálok nem ennyire szigorú lenni magammal és a tükörképemnek suttogom, hogy igenis, meg tudom csinálni!
Lefekszem aludni. A szívverésem lelassul.
Holnap kemény napom lesz. Ahogy leteszem a telefonom a földre, felborítok valamit.
Felkapcsolom az éjjeli lámpám és elsírom magam attól, amit látok. Egy üveg szénsavmentes ásványvíz, lavór, törölköző és fájdalomcsillapító.
Egyszerre szeretem és gyűlölöm magam. Honnan a picsából tudtam, hogy ezekre szükségem lesz?!
Majd felteszem a kérdést: kit akarok átverni? Hiszen minden alkalommal ez van. Csak egy pohárral. Vagy kőkeményen.
Hiszen megérdemlem. Megérdemled. Megérdemeljük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: